Bonhardt Attila: A magyar harckocsizó fegyvernem kialakulása és beszerzései 1920 -1938

(HM Haditechnikai Intézet 1920-2000; 21-25. oldal)

Bár az első világháború képét alapvetően még a klasszikus fegyvernemek, a gyalogság, a tüzérség és részben a lovasság együttműködése jellemezte, a harctereken már megjelentek, és fokozatosan egyre nagyobb szerephez jutottak a repülőgépek, tengeralattjárók és a harckocsik. A háború végére mindkét fél katonai szakértői tisztában voltak azzal, hogy a jövő háborúja a motorok háborúja lesz. Ez volt az oka annak, hogy a győztes államok a Párizs környéki békeszerződésekben sok más, súlyosan korlátozó rendelkezés mellett megfosztották a legyőzőiteket a harckocsik és általában minden terepjáró harcjármű birtoklásának lehetőségétől.

A legtöbb hadviselő állammal ellentétben az Osztrák-Magyar Monarchia nem ismerte fel a páncélozott harcjárművek jelentőségét. A vezérkar még 1916-ban is azon a véleményen volt, hogy a páncélgépkocsikkal és a harckocsikkal elérhető eredmények nem állnak arányban a fejlesztésükre fordított költségekkel, így a Monarchiában nem kezdődhetett meg egy központi páncélgépjármű-fejlesztési program. Csupán tucatnyi zsákmányolt, illetve különböző javítóműhelyekben tehergépkocsik alvázára szerkesztett páncélautó alkotta az osztrák-magyar haderő szerény páncélgépkocsi-parkját.

A teljes rejtés időszaka Szövetségközi Katonai Ellenőrzőbizottság magyarországi működése idején 1920-1927

A Monarchia 1918. őszi összeomlása, majd a Tanácsköztársaság leverését követő román megszállás után, 1920 tavaszára mindössze két Büssing-Fross teherautó alvázára épített un. „utcai páncélautó" (Strassenpanzerwagen) maradt Magyarországon. A Nemzeti Hadsereg birtokába került járműveket Szombathelyen helyezték el, és katonai őrautóként tartották nyilván.

Az 1920-ban megalakuló M. Kir. Honvédség vezetői szakítottak az osztrák-magyar hadvezetésnek a páncélozott harcjárművekről vallott maradi nézeteivel. Az első világháború tapasztalatait elemezve rámutattak, hogy bár a központi hatalmak propagandája „a lelkesedés fenntartása céljából" a páncélgépjárművek jelentőségét csökkenteni igyekezett, az antant által a háború végső szakaszában nagy tömegben bevetett harckocsik jelentékeny eredményeket értek el.

A magyar hadvezetés mindent elkövetett, hogy a hadseregfejlesztés szempontjából oly fontos páncélosanyagot beszerezze. 1920 tavaszán - máig tisztázatlan úton -14 darab L.K. II. (Leichter Kampfwagen) típusú, német könnyű harckocsi került Magyarországra. A beszerzett harcjárművek hadrendbe állítására azonban már nem kerülhetett sor, mert az 1920 júniusában megkötött trianoni békeszerződés - egyéb korlátozások mellett - páncélozott harcjárművek tartását sem engedélyezte a magyar hadsereg számára. A 14 harckocsit szétszerelték. Az alvázakat megbízható gazdák tanyáin tárolták mezőgazdasági gépekként, a páncélzatot pedig vasúti vagonokra rakva állandóan mozgásban tartották, hogy elrejtfeék a békeszerződést feltételeinek betartását ellenőrző antant bizottság elől.

1922-ben Magyarország avval a kéréssel fordult a Versaillesben ülésező Szövetségközi Tanácshoz, hogy karhatalmi célokra - miként Németország részére - a magyar rendőrségnek is engedélyezzék minden ezer rendőr után egy páncélautó tartását. 1922 júniusában a Szövetségközi Tanács azzal a feltétellel járult hozzá a 12 rendőrségi páncélautó beszerzéséhez, hogy azok hernyóláncokkal vagy más olyan szerkezettel, amely a terepen való mozgásukat lehetővé tenné, nem szerelhetők fel.

A 12 páncélautó tartására adott engedély aktivizálta a honvédség páncéljármű-kérdéssel foglalkozó szakembereit. Az engedély birtokában 1923-ban Szombathelyről Budapestre hozták a két Büssing páncélautót, amelyekről megállapították, hogy bár régi típusúak, és valódi páncélautónak nem is felelnek meg, karhatalmi és kiképzési célokra jól használhatók. A két járművet formailag átadták az államrendőrségnek. A Belügyminisztérium a Szövetségközi Tanács hozzájárulására hivatkozva bejelentette a Magyarországon működő Szövetségközi Katonai Ellenőrzőbizottságnak, hogy mihelyt megfelelő anyagi fedezettel rendelkezik, megkezdi a további tíz engedélyezett páncélautó gyártatását.

Ezzel egy időben megbízták az akkor Technikai Kutatóintézet fedőnéven működő Haditechnikai Intézetet egy, a hadsereg igényeinek is megfelelő páncélgépkocsi-típus terveinek kidolgozásával. Az első lépés egy megfelelő teherautóalváz keresése volt. A választás a győri Magyar Waggon- és Gépgyár Rába V. jelzésű gyártmányára esett. Az alapkonstrukciót néhány helyen módosították. A jármű hátsó részén egy hátravezetőhelyet alakítottak ki, amelyet felszereltek minden, a vezetéshez szükséges berendezéssel, így a kocsi megfordulás nélkül mindkét irányba egyforma sebességgel haladhatott. Ezt alapkövetelménynek tartották a katonai páncélgépkocsikkal szemben. Az alvázra a Technikai Kutatóintézet által tervezett, zárt, dobozforma, tetején henger alakú forgótoronnyal ellátott felépítmény került. A jármű a Rába Vp (p = páncélozott) típusnevet kapta.

1924-ben egy rendőrségi szaktanfolyamot állítottak fel, amely a M. Kir. Államrendőrség Központi Újonciskolája, röviden a Rendőrújonciskola (RUISK.) nevet kapta. Az iskola -bár névleg a Belügyminisztérium alárendeltségébe tartozott - valójában honvédségi irányítás alatt állt. Két tanosztálya egy gyalogos- és egy műszaki zászlóalj leplezésére szolgált. Az iskola állományában, a parancsnokságnak közvetlenül alárendelt alakulatként még egy lovas-, egy gépkocsizó- és egy páncélautós alosztály szerepelt. Mint legális rendőrségi páncélgépkocsi-osztagnál itt kívánták elhelyezni a Szövetségközi Tanács engedélye alapján beszerzendő páncélgépkocsikat. Ez az alosztály képezte a majdani magyar páncélos fegyvernem alapját. Feladata a személyzet kiképzése, a páncéljárművek katonai alkalmazásának kidolgozása és a további fejlesztés előkészítése volt.

A jövőbeli harckocsizok kiképzése kezdetben igen szerény körülmények közt folyt. Csak a két Büssing páncélautó és az 1925 júniusában átadott Rába Vp állott rendelkezésre. Ez utóbbiról 1926 áprilisában a Szövetségközi Katonai Ellenőrzőbizottság így nyilatkozott: „... a budapesti csőcseléknek nagysága és esetlensége folytán imponál, de különben használhatatlan, életveszélyesjármű, mivel a hátrafelé hajtás szerkezeténél fogva nehézkes. ... karhatalmi célokra is alkalmatlan, mert nincsenek hernyóláncai, és már az első utcai barikádnál megakadna." A fentiek miatt a típusból nem rendeltek többet.

Komolyabb páncéljárművek beszerzésének két nagy akadálya volt: az egyik az ország súlyos anyagi helyzete, a másik az, hogy az antant-ellenőrzőbizottság nem járult volna hozzá terepjáró páncélosok rendszeresítéséhez.

1926-tól azonban fokozatosan kedvező fordulat állt be Magyarország helyzetében. A pengő bevezetésével stabilizálták a gazdaságot, az ország pedig lassanként kilépett a diplomáciai elszigeteltségből, és különösen Olaszországgal - a korszak egyik európai nagyhatalmával - sikerült barátságos viszonyt kialakítani. 1927. március 31-én a Szövetségközi Katonai Ellenőrzőbizottság végleg elhagyta Magyarországot, ezzel megszűnt a közvetlen katonai ellenőrzés.

Mivel modern páncélgépkocsik hazai gyártására rövid időn belül nem volt kilátás, 1926 nyarán a magyar kormány arra kérte a Nagykövetek Tanácsát, amely az antant részéről a békeszerződések betartását ellenőrizte, hogy a magyar rendőrség számára engedélyezett 12 páncélautót külföldről szerezhesse be. A katonai vezetők elképzelése az volt, hogy a külföldön fellelhető legjobb típusokból 2-2 példányt megrendelnek, és azok kipróbálása után döntik el, hogy melyik típust rendszeresítik Magyarországon. A Nagykövetek Tanácsa 1927-ben azzal a feltétellel adta meg az engedélyt, hogy a kiválasztott páncélgépkocsik terveit jóváhagyásra be kell mutatni. Azt is előírták, hogy a csak egyetlen géppuskával felfegyverezhető harcjárműveket nem szabad lánctalpakkal felszerelni.

A külföldön járt vásárlóbizottságok azonban megállapították, hogy a korszerű páncélgépkocsik ügye sehol sincs véglegesen megoldva. A kérdés mindenütt csak a kísérletezés stádiumában van, így típusokat kiválasztani és következtetéseket levonni felesleges volna.

A magyar szakértők érdeklődését csak az angol Vickers-Armstrong cég Convertible típusú páncélgépkocsija keltette fel. A típusnál a Vickers avval kísérletezett, hogy a kerekes páncélautók gyorsaságát és a lánctalpasok jó terepjáró képességét egy könnyű harcjárműben egyesítse. Az alapjármű egy korszerűen áramvonalazott, négykerekű, hátsókerék-meghajtású páncélgépkocsi volt. A terepen való mozgást a kocsi oldalára szerelt lánctalpas futószerkezettel oldották meg, amelyet motormeghajtással lehetett emelni vagy süllyeszteni. Kerékmenetben a lánctalpas futómű felemelt állapotban a gépkocsi oldalához simult. A típust a brit hadsereg hadi használatra alkalmatlannak tartotta. A két mintapéldányt teljes páncélzattal, de fegyverek nélkül Magyarország vásárolta meg. A terepen való mozgást biztosító lánctalpas járószerkezet megvételéhez azonban a Nagykövetek Tanácsa nem járult hozzá, így a honvédség ez úton sem juthatott hozzá katonai szempontból teljesebb értékű harcjárművekhez. A kétkerék-meghajtású, hátsó vezetőülés nélküli Vickers páncélgépkocsik 1929-ben a RUISK. állományába kerültek.

A páncélgépkocsi-vásárlási kísérletek kudarca után az illetékesek úgy döntöttek, hogy háromtengelyes terepjáró tehergépkocsik alvázait szerzik be külföldről, és ezekre kísérleti jelleggel itthon szerkesztenek páncélozott felépítményeket. Ez - a tervek szerint - megvetette volna a hazai páncéljárműgyártás alapjait is. A kísérletek során azonban bebizonyosodott, hogy a teherautóalvázak nem bírják el a páncélozással járó súlytöbbletet. Csak az angol Crossley és a német Krupp gépkocsik alvázára tudta vékonyabb páncéllemezekből készült felépítményt építeni. Az előbbiből kettő, géppuskákkal és forgótoronnyal felszerelt un. csatár páncélgépkocsit, az utóbbiból pedig egy páncélozott rádiós kocsit rendeltek. A járműveket a Technikai Kutatóintézet tervei alapján a Diósgyőri Állami Vas- és Gépgyár, illetve a budapesti Állami Gépkocsiüzem építette meg.

1929 végére a magyar hadvezetés tehát hét páncélgépkocsinak mondható harcjármű felett rendelkezett, amelyek azonban csak kiépített úton, legfeljebb karhatalmi célokra voltak alkalmazhatók.

A fejlesztés megindulása az antant-ellenőrzés lazulásával 1928-1938

A fenti harcjárműállomány természetesen nem elégítette ki a magyar haderő nagyarányú fejlesztésére vonatkozó terveket. A honvédség létszámát és felszereltségének minőségét ugyanis a Szövetségközi Katonai Ellenőrzőbizottság távozásával, 1928. és 1930. közt három ütemben jelentősen emelni akarták. Ennek keretében egy honvéd páncéljárműves csapat felállítását is tervezték. Az alakulatot a RUISK. égisze alá rejtve kívánták létrehozni, majd fokozatosan nyílttá tenni. Ezt jogilag a trianoni békeszerződés egyik kitételére alapozták, amely szerint a magyar honvédség a megadott létszámkereteken belül egy lovashadosztályt, és annak keretében egy 9 járműből álló páncélgépkocsi-osztagot tarthat.

A terveknek megfelelően 1928. október 1-jével a RUISK. kebelébe rejtve, annak páncélautós alosztályából létrehozták a honvéd páncéljárműves osztályt. Ez egy osztálytörzs, egy harckocsi-, két páncélgépkocsi-század, valamint egy páncélvonatosztag kereteit foglalta magába. Tervezett harcjárműállománya 5 harckocsi és 8 páncélgépkocsi volt. A honvéd páncéljárműves csapat kifelé továbbra is mint a RUISK. páncélautós alosztálya szerepelt.

A terv második ütemében, 1929. július 1-jével került sor a nyílt honvéd páncélgépkocsi-század felállítására. A honvéd páncéljárműves osztály parancsnoksága, harckocsiszázada, valamint az egy századba összevont páncélgépkocsijai továbbra is rejtve maradtak a RUlSK-nál. A most már nyíltan a honvédség keretébe lépő páncélgépkocsi-századot új harcjárművekkel kívánták felszerelni.

1930-ra a hadrend már nyíltan 8 honvédségi páncélgépkocsival és 1 páncélozott rádiós kocsival, a RUISK. állományában szintén 8+1 páncélautóval és 5 harckocsival számolt. Azonban valójában csak 7 „hevenyészett" páncélgépkocsi és egy, szintén csak ideiglenes jellegű rádiós páncélkocsi állt rendelkezésre.

Hogy a páncéljárműves csapat katonái a vezetést és a fegyverek kezelését harcszerű körülmények közt minél nagyobb számú kocsin gyakorolhassák és, hogy a parancsnokok a harcjárműveknek legalább századkötelékben való mozgatását megtanulják, a hadvezetés páncélgépkocsi-utánzatok rendszeresítését határozta el.

A megoldás egyszerű és a fenti célnak megfelelő volt. Ebben az időben nagyobb mennyiségben álltak a honvédség rendelkezésére 28 LE-s FIAT 52.B motorral hajtott sebesültszállító- és személygépkocsik. Ezek közül 1930. és 1932. közt 12 alvázára vékony bádoglemezből páncélgépkocsikat imitáló felépítményt szerkesztettek. A sebesültszállítók hosszabb alvázára épített konstrukció a Crossley páncélgépkocsit utánozta, míg a személygépkocsik kisebb alvázára került felépítmény a csehszlovák PA. II. páncélgépkocsi formáit követte. Az első változatból 8, az utóbbiból 4 készült. Az igénytelen, kis fogyasztású atrap-pok hamarosan kiszorították az elavult, 80 l-t fogyasztó Büssing és Rába Vp típusokat, és az 1930-as évek végéig a magyar páncélgépkocsi-alakulatok alapvető kiképző járművei maradtak.

Még nagyobb gondot jelentett a harckocsianyag beszerzése. Egy 1929-ben készült tanulmányban leszögezték, hogy már „erkölcsi hatás szempontjából is szükséges", hogy Magyarország harckocsizó alakulatokkal is rendelkezzék. A tanulmány szerzői azonban azt is belátták, hogy mivel a honvédség előtt több fontos fegyverkezési kérdés megoldása áll, harckocsik nagyobb számban való beszerzésére pénzügyi okok miatt rövid időn belül nincs kilátás, ezért első szükségletként egy harckocsiszázad - 15+1 harcjármű - anyagának beszerzését javasolták.

A harckocsik beszerzése azonban nemcsak financiális, hanem politikai és ipari problémát is jelentett. Feltehető volt, hogy harckocsik külföldi vásárlása a szomszédos államok tiltakozása miatt aligha lesz lehetséges, ezért a hazai gyártás lehetőségeit is számba kellett venni. Ez pedig, mivel a magyar ipar nem volt felkészülve harckocsik gyártására, komoly beruházásokat igényelt. Nem is beszélve arról, hogy a megrendelendő kis példányszám miatt a harckocsigyártás nagyon gazdaságtalan lett volna.

Tekintettel az „éles" harckocsianyag beszerzési nehézségeire a kiképzés mielőbbi megindítása érdekében a Technikai Kutatóintézet javasolta, hogy az 1928. óta a RUlSK-nál már kereteiben létező harckocsiszázadot szereljék fel a régi L.K. II.-k még használható példányaival. A javaslat alapján az addig rejtve tárolt régi német harckocsikból 1930 áprilisában 6 darabot üzembe helyeztek. Javasolták továbbá, hogy a századot lássák el harckocsiutánzatokkal. 7 BMW személygépkocsi karosszériáját úgy alakították át, hogy azok harckocsi benyomását keltették.

A magyar kormány olaszbarát politikájának eredményeként 1930 nyarán sikerült 5 darab FIAT 3000 B könnyű harckocsit vásárolni Olaszországtól. A típus az első világháborúban sikerrel alkalmazott francia M.17 Renault harckocsi módosított változata volt. A kocsik 1931 márciusában szétszedett állapotban mezőgazdasági gépalkatrészként érkeztek Magyarországra. Az újonnan kapott harcjárművekből és a RUISK. állományában már meglevő harckocsikból és harckocsi-atrappokból egy kísérleti hackocsi-századot állítottak fel. E század feladatai közé tartozott, hogy tapasztalatokat szerezzen egy harckocsialegység szervezetének kialakításához, valamint a harckocsizó alakulatok számára szolgáló harcászati és gyakorlati szabályzatok megszerkesztéséhez.

A század gerincét az 5 FIAT 3000 B-ből álló 1. szakasz képezte. A 2. szakaszban az 5 régi L.K. II. került. A hiányzó 3. szakaszt a BMW-alvázakra szerelt harckocsiutánzatokkal pótolták.

1932 tavaszán megjött Olaszországból a kísérleti harckocsiszázad parancsnoki szakasza számára rendszeresíteni kívánt Carden Lloyd MK.VI. kis harckocsi. A kis harckocsi vagy tankette tulajdonképpen egy, a gyalogsági nehéz fegyverek mozgékonyabbá tételére szolgáló páncélozott lánctalpas alváz volt. A kis méretű, torony nélküli, olcsó harcjárműfajtát, amelynek mintapéldánya a brit fejlesztésű Carden Lloyd volt, Európa számos hadserege rendszeresítette az 1930-as években. Ennek ellenére az Olaszországból érkezett kis harckocsi nem nyerte el a magyar szakemberek tetszését, ezért nem javasolták további példányok beszerzését.

Azt, hogy a magyar hadvezetés felismerte a gépesített alakulatok fontosságát, tükrözte az 1932 októberétől életbe lépő új szervezési rendelet. Ekkor állították fel a m.kir. honvéd gépkocsizó csoportot, amelynek alárendeltségébe az alábbi alegységek kerültek: egy gépkocsizó puskás század, egy motorkerékpáros szakasz, egy könnyűharckocsi-század, egy páncélgépkocsi-század és két gépvontatású tüzérüteg. A gépkocsizó csoport tulajdonképpen egy tanalakulat volt, amelyet egy, később felállítandó gépesített magasabb egység magjának tekintettek. A szervezési rendelet a harckocsiszázad számára 11 könnyű és 5 kis harckocsit írt elő. A páncélgépkocsi-század részére pedig 7 - köztük egy rádiós parancsnoki - harcjárművet rendszeresített. Ezeket gyakorlás céljára ugyanannyi harckocsi- és páncélgépkocsi-utánzat egészítette ki. A RUISK. továbbra is fennálló páncéljárműves osztályába a hadrend szerint szintén 7 valódi páncélgépkocsi és ugyanannyi utánzat tartozott.

A honvédség valójában az 5 FIAT 3000 B könnyű harckocsin és az 1 Carden Lloyd kis harckocsin kívül csak az 5 elavult L.K. II. harckocsival és 7 erősen elhasznált, „hevenyészett" páncélgépkocsi-félével rendelkezett. 1932-ben úgy látszott, hogy valódi páncéljármű-anyag beszerzésére belátható időn belül sem külföldről, sem pedig hazai gyártásból nincs lehetőség.

1933-ban váratlan fordulat következett be a kilátástalannak látszó harckocsi-helyzetben. Olasz részről felajánlották, hogy Magyarországon is bemutatják a Carden Lloyd továbbfejlesztésével kialakított új, CV-33 jelzésű FIAT Ansaldó típusú, 3 tonnás kis harckocsijukat. Az 1934 júniusában Magyarországra érkezett mintapéldány teljes mértékben elnyerte a hazai szakemberek tetszését. Véleményük szerint: „Az Ansaldó kis harckocsi súlykategóriájában oly egységet képvisel, amelynek előnyös tulajdonságait 4-5 éven belül világviszonylatban sem fogják felül múlni." Az Ansaldot olasz kivitelben, de magyar Gebauer ikergéppuskával felfegyverezve 35 M kis harckocsi néven rendszeresítették, és a felajánlott olasz fegyvervásárlási hitel terhére 150 darabot rendeltek belőle a honvédség részére. A megrendelt harcjárművek 1935 szeptembere és 1936 decembere közt érkeztek Magyarországra.

35M Ansaldo
35M Ansaldo
35M Ansaldo harckocsi
35M Ansaldo harckocsi két példánya

 

Az Ansaldók megvételével viszonylag olcsón nagyobb mennyiségű harckocsihoz jutott a honvédség, ami lehetővé tette, hogy intenzívebbé váljon a lánctalpas járművekre való kiképzés.

A 150 darabos harckocsi-vásárlás a szervezési rendeletekben is éreztette a hatását. A honvéd gépkocsizó csoport hadrendjéből törölték az amúgy is csak papíron létező könnyűharckocsi- és páncélgépkocsi-századot. Helyettük két kisharckocsi-századot állítottak be 20-20 harckocsival.

1936-ban megkezdték 7 további kisharckocsi-század kereteinek megszervezését. Ezeket a M. Kir. Honvédség 7 vegyesdandárához osztották be gépjárműszázad fedőnév alatt. A 7 századot azonban kiképzési és leplezési okok miatt gyakorlatilag nem állították fel. A harckocsikat Hajmáskéren és Örkénytáborban vonták össze. Itt a honvéd gépkocsizó csoport, illetve a RUISK. páncéljárműves osztály irányításával egy 10, illetve egy 5 harckocsiból álló kiképző egységet hoztak létre a majdan felállítandó harckocsizó alakulatok személyzetének oktatására.

Bár az Ansaldók megérkezésével ugrásszerű mennyiségi változás állott be a magyar páncéljárműves csapatok felszereltségében, még mindig hiányzott az, az eredetileg is katonai célokra tervezett, jó terepjáró képességgel rendelkező, kellően páncélozott és felfegyverzett páncélgépkocsi-típus, amelyet a hadvezetés már az 1920-as évek vége óta igényelt. Ugyancsak nem állt rendelkezésre az, a 8-10 tonnás, forgótornyában egy, legalább 40 mm-es ágyúval és géppuskával felfegyverzett könnyű harckocsi, amely az elképzelések szerint a magyar harckocsizó fegyvernem gerincét képezte volna.

Ezek hazai forrásból való beszerzésére először 1932-ben csillant fel a remény. Ekkor Straussler Miklós Angliában élő magyar származású mérnök megállapodást kötött a csepeli Weiss Manfréd Vas- és Fémművei Rt-vel egy általa - a brit hadsereg számára - tervezett összkerék-meghajtású- és kormányzású, terepjáró páncélgépkocsialváz kísérleti példányának elkészítésére. Az A.C. (Armoured Cár = páncélkocsi) l. jelzésű kísérleti alvázzal szerzett tapasztalatok alapján szerkesztette meg Straussler mérnök és a Weiss Manfréd gyár tervezőgárdája az A.C. l. továbbfejlesztett változatát, az A.C. II.-t, amelyben egyéb változtatások mellett egy „hátra" vezetőhelyet is kialakítottak. A korszerű konstrukcióból, amely nem teherautók alvázán kialakított félmegoldás, hanem eredetileg is katonai célokra tervezett harcjármű volt, 80 darabot szállítottak felépítmény nélkül Angliába.

1936-ban a Honvédelmi Minisztérium is megrendelt egy A.C. II. alvázat. A felépítmény megszerkesztésével a Haditechnikai Intézetet és a Weiss Manfréd gyár konstrukciós irodáját bízták meg. A megrendelt alváz a magyar tervezésű vas felépítménnyel a torony nélkül 1938 júniusára készült el. A fegyverzet beépítése és a csapatpróbákat követő módosítások után a harcjármű 1939-től Csaba felderítő páncélgépkocsi néven a magyar felderítő alakulatok alapfegyvere lett.

Az A.C. alvázak sikerén felbuzdulva Straussler mérnök 1933-ban egy másik szabadalmának, egy lánctalpon és keréken egyaránt járni tudó harckocsi alvázának a prototípusát is megrendelte a Weiss Manfréd gyártól. Straussler elgondolása lényegesen eltért a harckocsik hagyományos, merev járószerkezetétől. Az általa tervezett futómű három, egymással csuklósán összekapcsolt tagból állt, amelyek egymástól a csuklóknál elmozdulva „kí-gyómozgásszerűen" követték a talaj egyenetlenségeit. Ez a megoldás elméletileg csökkentette a hagyományos, merev futóműves harckocsik terepen való haladáskor oly jellemző „bólintó" mozgását, jobb megfigyelési és célzási lehetőséget biztosítva a kezelőknek.

1933 decemberében talán a tervező által ecsetelt kedvező tulajdonságok hatására talán, mert másképp nem látták lehetségesnek, hogy a honvédség harckocsikhoz jusson, a Honvédelmi Minisztérium megrendelt egy Straussler-féle járószerkezetet. A harckocsitest megszerkesztésével a Haditechnikai Intézetet és a Weiss Manfréd gyár tervezőit bízták meg.

A V-3 (V = vontató) fedőnevű kísérleti jármű, amely tulajdonképpen egy, az új járószerkezet kipróbálására szolgáló mozgó próbapad volt, 1935 végén készült el.

A V-3-mal szerzett tapasztalatok alapján és a hadsereg kívánalmai szerint megkezdődött a továbbfejlesztett változat, a V-4 megépítése a Haditechnikai Intézet és a Weiss Manfréd gyár által szerkesztett felépítménnyel, forgótoronnyal és beépített fegyverekkel. A siker reményében a Honvédelmi Minisztérium 1936 októberében 110 darab 40 mm űrméretű harckocsiágyút rendelt a MÁVAG Lövegüzemétől.

39M Csaba felderítő páncélkocsi
V-4 harckocsi
39M Csaba felderítő páncélkocsi
V-4 harckocsi

 

1937 tavaszán és nyarán a V-4 prototípusát hosszas csapatpróbának vetették alá, amely alapján - a megállapított hiányosságok kiküszöbölése után - a nagy teljesítményű 40 mm-es löveggel, torony- és homlokgéppuskával is felszerelt könnyű harckocsi rendszeresítését javasolták. 1938 tavaszára elkészült a V-4 javított változata. Addigra azonban megváltoztak a politikai körülmények. A honvédségnek lehetősége nyílt kiforrott, jól bevált, merev futóműves harckocsik külföldi beszerzésére. Már nem a komplikált, ezért könnyen hibásodó és drága járószerkezetű V-4 jelentette az egyetlen megoldást a honvédség harckocsiigényeinek kielégítésére. Ezért törölték a 10 darabos előrendelést. A magyar harckocsizó csapatokat végül 1938-tól külföldi licenc alapján idehaza gyártott páncéljárművekkel szerelték fel.

V-4 harckocsi kerekes változata
V-4 harckocsi lánctalpas változata
V-4 harckocsi kerekes változata
V-4 harckocsi lánctalpas változata

 

Az 1930-as évek második felében megváltozott európai erőviszonyok Magyarországon is éreztették a hatásukat. Az 1938 márciusában Darányi miniszterelnök által meghirdetett 1 milliárdos fegyverkezési program és az ugyancsak az év augusztusában aláírt bledi egyezmény, amely elismerte Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, megteremtették a M. Kir. Honvédség mennyiségi és minőségi fejlesztésének anyagi és jogi hátterét.

1938-ban felállították a honvédség első gépesített magasabb egységét, a 2. gépkocsizó dandárt. A magyar harckocsizó fegyvernem alapjainak megteremtésére tett több mint másfél évtizedes erőfeszítések most hozták meg gyümölcsüket:

  • megvoltak a gépesített seregtestek és a harckocsi egységek működésének szabályozására szolgáló utsítások elkészítéséhez szükséges tapasztalatok.
  • a felállítandó páncélosalakulatok oktatására rendelkezésre állt egy kiképzőkeret.
  • a magyar ipar - mindenekelőtt a Weiss Manfréd Vas- és Fémművei Rt. - elegendő tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy megkezdődhessen a páncéljárművek hazai sorozatgyártása.

Abban, hogy 1938 után viszonylag rövid idő alatt páncélossregtesteket állíthassanak fel döntő szerepet játszottak azok a katonai és polgári szakemberek, akik a rej-tés évei alatt, a sokszor kilátástalannak látszó politikai és gazdasági körülmények ellenére is sokat tettek azért, hogy létrejöjjön, és a lehetőségekhez képest fejlődjön a magyar páncélos fegyvernem.

Bonhardt Attila alezredes


Forrás cikk: 
HM Haditechnikai Intézet 1920-2000 - limitált belső kiadás

FansBRANDS

Eredeti Forma1 termékek